tegnap D. mesélte, hogy egy családi ünnepen elkezdték az összes keresztény éneket fordított szereposztással énekelni. persze sírtak a kacagástól, ahogy Isten pitizik az ember, a Nagy és Csodálatos előtt...

az jutott eszembe, hogy ez mennyire tökéletesen rámutat az istenképünk beteg voltára. hogy a Határtalan Szeretet ilyet várna tőlünk? hogy én csak egy szar alak vagyok, és minden rosszul csinálok, ha pedig véletlenül valamit jó, azt se én csináltam, hanem Ő.

szerintem ez nem oké. Isten Embert teremtett és rábízta a teremtést. és bennem él, van, dolgozik, mozgat. sőt Jézus azt mondja János 10-ben: istenek vagytok!!! Istenek vagytok. bennem él Isten, a Végtelen, Feltételnélküli Szeretet és bízik bennem. szeret engem.
azt gondolja, jól csinálom. és ha nem, hát mit mondjak, így 37 év után az úton csak Vele: észre fogom venni baszki...

ha Isten nem akarna közel lenni hozzám, velem együtt járni, akkor nem jött volna el. mert az hülyeség lenne.

eljönni a földre,emberi alakot ölteni, engedni, hogy kivégezzenek, tanítani a Szeretet útját, együtt reggelizni? ebből nem következne az az istenkapcsolat, ami olyan sokszor jellemzi a kereszténységet (én egy ringy-rongy törpe vagyok...).

Isten pedig jól kommunikál. ha ezeket teszi és tanítja, akkor valami kurvanagy difi van az interpretációnkban...