ezen a héten kétszer futottam bele ugyanabba a mintába. az elsőnél egy kurvanagy sebet szereztem, a másodikkor szerencsére volt ott valaki, aki időben odatette a kezét.

a minta pedig ez: ha valami nagyon fáj, rossz, érzékeny területet érint, elfáradtam, akkor ezt teljesen kitakarom, eltüntetem, ez nincs és ráugrok valaki másnak a fájdalmára, hogy csökkentsem azt.

nyilván teljesen sikertelenül, sőt, még őt bántva.

keresem a gyökerét ennek a működésnek, de amíg csak vissza tudok emlékezni, vagy tart a családi emlékezet, minden feszült-adrenalin helyzetből kihátráltam. sírással, hárítással, mikor mi jött.

idén tanultam meg a legtöbbet arról, hogy mit jelent és hogyan kell jelen maradni ezekben az állapotokban. hogy benne maradni sokkal kevésbé rossz, mint amekkora a tőle való, engem menekülésre kényszerítő félelmem.

és persze ugyanezzel küzdöttem 20 éve egy másik szinten és 10 éve is egy megint másikon.

és valahogy ez szorosan összefügg a változatlanság-állandóság iránti vágyódással.

az önismeret nekem azt hozta, hogy Változó lettem, és minden az. hogy ami statikus, az meghalt, vagy tetszhalott. de amikor bizonytalan helyzet jön, akkor az első reakcióm még mindig a menekülés és hárítás.

hát így.