megtörtük a hallgatást. most mindenki az iszonyatát osztja meg velem. hallgatom ezeket a történeteket. próbálok távolságot tartani és nem engedni, hogy az én lelkem is vele haljon minden megerőszakolásba, minden rákényszerítésbe. de hogyan maradok ettől távol úgy, hogy közben igenis kell, hogy elhangozzanak végre a szavak?

valahogy úgy tudom megfogalmazni, hogy az embereket, minden egyes embert sűrű szövedék köti egymáshoz. és kapcsolódhatok hozzájuk a gyötrelem szálain. de kapcsolódhatok az öröm szálain is. csak egyik, vagy csak másik nem jó megoldás. de olyan arányban utazni ennek a szövedéknek a szálain, hogy még az én lelkem is ép tudjon maradni, hogy az örömöm sokszorozódni tudjon a te örömödben... hogy így kell. vagyis ez az egyetlen út.

persze lehet az is, hogy nem megyek sehová. elzárom magam a világ lelkétől. a problémát kikiáltom túlspirázottnak. és magamra zárom a hallgatás ajtajait. és amikor én mesélnék, ki hall meg engem? vagy csak az öröm szálain megyek? a legkisebb fájdalom is széttöri a világomat.  csak a fájdalomén? mélységes depresszió.

választom hát, hogy minden fájdalmat, amit hallok, átenged Annak Aki Elbírja, engedem, hogy szeretete hullámaival kimossa belőlem, és kérem a védelmét és áldását. És hálás vagyok, hogy lehettem a fül, a tanú.

hát valahogy így. még kiforratlan bennem mindez. csak azt tudom, hogy ha mélyebbre ereszteném magamban a ma hallott történetet, akkor megőrülnék.