a lakás, ami egy évig az otthonom lesz, 45 évig volt az egyetemi lelkészség otthona.

az NAGYON más energia. hiszen arról szól, hogy minél több ember lásson be, nézzen ide, jöjjön be, tekintse magáénak.

a saját otthon az nem ilyen. oda ne nézzen be bárki, ne legyen 15 embernek kulcsa hozzá, legyenek benne rejtek kis zugok...

úgyhogy tulajdonképpen nem attól lesz ez a lakás az otthonommá, hogy berendezem a nappalit, még csak nem is attól, hogy kirakom a kis díszeimet, barátaim-családom képeit, ezt-azt, hanem hogy megteremtem a belső elszeparáltságát.

ez most egészen konkrétan ilyeneket jelent, hogy átnemlátszó fóliázom az ablakokat, leszedem róluk a posztereket, függönyöket akasztok, térelválasztókat építek mindenből, amit érek, megpróbálom úgy bezárni a kaput, hogy az se tudjon bejönni, akinek kulcsa van.

ez persze lassan halad és nem is mindig sikerül. mikor reggel félkómásan kimegyek pisilni és valaki épp bejön az ajtómon és hangját megemelve beszél hozzám hollandul. mikor (angolul) megkérdem, hogy mit szeretne, akkor tovább puffogva kimegy és bevágja maga után az ajtót. az ÉN ajtómat...

kell még idő. míg megszokják. míg visszaszerzem a kulcsokat. míg lecserélem a zárat? ma az ablakokat mosom, plakáttalanítom és fóliázom. már ez is óriási lépés.

lesznek még majd a párkányokon kívülről csüngő virágok, azok is elterelik majd a kíváncsi tekinteteket... majd az egyetem is leszedi a nagy táblát, hogy itten kérem ők laknak. én is kirakom a névtáblámat.

szépen lassan. belakom a teret. kitapasztalom, otthonná szeretem.