ma hat hónapja, hogy nem vérzett be a gyomrom és nem voltak lázrohamaim. jól tettem, hogy eljöttem a egyházból. de mielőtt gondolkodni kezdenék a hogyan tovább-on, bátorítom magam: még csak most élted túl a hajótörést, még épp csak kivetődtél a partra. ujjongj, hogy túlélted, de pihenj.

nehéz nekem várni és gyógyulni. nehéz kimutatnom a gyengeségemet. de büszke vagyok rá, hogy már képes vagyok erre. az elmúlt évek legfontosabb elsajátított képességének tartom ezt.

nem vet már hullámokat a visszautasítás. segítséget tudok kérni, ha szar napom van. és kapok segítséget. kedden hárman szervezték át a napjukat, hogy legalább egy ölelést adjanak, mikor vacakul voltam.

most pihenek még. közben persze igyekszem éber maradni mindarra, ami körülöttem folyik. soha nem tudtam láthatatlan lenni - embernek, rendszernek. de most olyan kimerült vagyok még, bár végre élek, hogy tudom, nem vagyok képes harcolni úgy, mint az eddigi 37 éveben.

akkor viszont az elmenés marad. fájó még újranyitnom az ajtót és keresni az el-t. most végre, amikor barátok, három női kör és két gyógyító közösség is van az életemben, amelyik nem kérdőjelez meg engem. magamat. ahol nem vagyok furcsa.

nyilván azért írom tagadó formában ezeket, mert eddig ezt kaptam. odáig még el kell jutnom, hogy pozitívan tudjam megfogalmazni.

de addig is. menni? maradni? messze menni? megvárni az áprilist a döntéssel? cinkos, aki?

pihennem kell. gyógyulnom. de hogyan lehet hallgatni, mikor ilyen időket élünk?