tíz éve már, hogy a leveleimet így írom alá. love.p. esetleg lovelove vagy szeret, vagy szeretlek, vagy szeretet. talán mert ez a nevem. a lényegem. a vallásom.

és így köszönök el. így ölelek.

aztán 8 éve, mikor anya meghalt, és az addigi életemnek én is vele, még hangsúlyosabbá lett az életemben: egyetlen dolgom van: szeretni. hogy ha ennyire törékeny az emberi élet. és lehet, akivel ma találkozom, soha többé nem fogom viszontlátni, akkor az nem lehet, hogy ne tudja, szeretem.

szeretem megmondani, hogy szeretlek. persze az is igaz, hogy sok embernek 'iskolázatlan' a szeretete és nem tud különbséget tenni a feltétel nélküli, isteni szeretet, vagy a szerelem, vagy a barátság között. ilyenkor rá kell tudni mutatni, hogy nézd, ez ilyen, ez meg olyan szeretet. nem szeretek fájdalmat okozni, csak néha nem lehet elkerülni. összesen egy ember van eddig az életemben, aki nem tudta megbocsátani nekem, hogy nem azzal a szeretettel szerettem, amit ő akart tőlem. nem jó nekem erre gondolni. de már kinőttem abból, hogy mások kedvéért erőszakot tegyek magamon.

számomra a szeretet fény. az az atomrobbanásnyi fény, ami megtölti az üres szívemet. egy üres szív teli fénnyel. ennyi ez. ez ennyi. ez minden. ezért élek. ez a vallásom, a hitem, a hitvallásom, a reggelem és az estém.

sőt néha a nevem is :) amikor a lóvepö lesz a nevem. jó ez.

kiszeretni valakiből a sebeket. felismerni és kiszeretni saját magamból a fájdalmakat, belém nevelt csontosságokat. kiszeretni. olyan jó ige ez, nem? olyan, mint a létreálmodni. arról majd egyszer máskor írok.

szeretlek.

love.p