és akkor fölment a fény. előttem az első sorban egy úr még telefonált. és a kopf alatt ott állt meztelenül a férfi egy rózsával.

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok
hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak. Két karodban átölelsz te ha félek. Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Ma hajnalra virradóan ment Miklós után Fanni. Itt kicsordult a könnyem.

Verekedtek. A férfi és a nő. Két fájdalmas test. Enyém a rózsa, szeress-szeress, szeretkezz velem, akarj engem. Ütötte a nő. Nem adom, várd már ki, olyan szemét vagy. A fejemben mintha szinkron lett volna, hallottam a történetet.

Én voltam a tükör ahogy felöltözött.

Annyira egyedül voltak a történetükkel. Nem volt semmi a táncukban egyenként, ami azt mutatta volna, hogy tudnak majd egyszerre, egy ritmusban, egyfelé.

Annyira ismertem. Középen a fénysávban a nő táncát. Hogy mindent ügyesen megcsinálok és betartom a szabályokat és megnyomom a megfelelő gombot és itt ezt meghúzom, arra rálépek. Magamban, magam körül pörgök, miközben azt hiszem, jövök ki magamból Felé.

És valahogy mégis.

Mégis alkalmazkodott a kettejük lépése. A lebbenő kar. A mosolyok.

Az elfelejtett Dosztojevszkij.

Nekem az volt a szerelem, amikor úgy táncolták a saját történetüket, hogy együtt. Nem értek egymáshoz, de összekapcsolódtak.

És kijöttek. A színpad és a nézőtér közötti plazmafalon. És velünk táncoltak.

És utána önmaguk voltak. Nem eltáncolták a barátságot, hanem ők voltak ott és mi láthattuk.

És az első fájdalmas, sebes romos testekből ragyogó szép fényesek lettek.

Aztán kijöttünk és még ragyogtunk sokáig. Még a buborékában vagyok. Fényes.

Radioballet: A szerelem természete. Mu színház.