emil épp szétvési a fürdőszobámat. állati hangos.

még soha nem laktam annyi ideig egy helyen, hogy fel kelljen újítani a helyet. most is a legerősebb késztetés bennem ez: add el, menj tovább. óriási szintlépésnek élem meg, ha képes leszek arra, hogy megtartsak valamit. bármit. hogy ne csak a falak közé költözzem be, bármikor mozdíthatóan, de a falakat, a környezetemet formáljam magamhoz.

egyrészt azt gondolom, hogy a gyökértelenség pozitív tulajdonság, és iszonyú erőfeszítést igényel tőlem, de azt is látom, hogy a valahová megérkezés és ottmaradás művészete is fontos lehet. még nem döntöttem el, hogy akarom-e, képes leszek-e megtanulni. most mindenesetre van egy fürdődézsám és most a törött csövet is megjavítják alatta.

megtartani. ott maradni. tárgyakhoz kötődni. nem tudom. olyan idegen világ ez nekem...

emberekhez tudok kötődni. néha talán túlságosan is. helyek és tárgyak helyett is. mégis, amikor feldübörögnek a mélynyomók a lelkemben: menni kell. menni kell. akkor hirtelen elkezdem a lelkemet a hozzám legközelebb állókról leválasztani. és fáj és rossz, de már távolodom is. mintha muszáj lenne.

hol van mindennek az egyensúlya? kihez lehet sokáig tartozni? mit jelent egy helyhez kötődni?

fogalmam sincs...