Ma D-nek úgy jellemeztem valakit, hogy 'nincs birtokában a megelégedés művészetének'.

Örök életemben hálás leszek a szüleimnek, hogy megtanítottak rá.

Olyan ez igazándiból, mint egy kötéltánc, hogy ne tunyuljak be, és menjek mindig az újért, és ami elmúlt, engedjem el, de ha elértem valamit, akkor abba álljak bele, élvezzem, éljem meg, legyek hozzá hűséges. Az örök tánc ez, tánca apálynak a dagállyal, napnak a holddal, szerelmeknek egymással, a lélegzetvételemnek a véráramlatommal.

A kettő folyamatosan felbomló és újra és újra beálló egyensúlya a mai válaszom a boldogságra.

(a mennyei kötéltánc kifejezést a Megacsend zenekar egyik számából idézem, Gáncs Tamás barátom a szövegíró, szóval sajnos nem saját:)