nagyon szeretem, ahogy itt a diákok magabiztosak, kiállnak az igazukért és az ügyekért, amiben hisznek és a jogaikért.

de be kell vallanom, hogy néha agyfaszt is kapok tőle.

hogy két kérdés után már nincs mélysége a témának. hogy kiderül, a fb-on látta, de nem olvasott utána, vagy a tanára szerint ez az érték az egyetlen elfogadható út. és ez is normális, vagy sokkal jobb, mint amit otthon sokszor láttam. és tök jó, hogy magabiztosak, de úgy osztják ki az észt, mintha mindenki már retardált kis hülye lenne. és mikor érvvel válaszolok és adatokkal, akkor témát vált és megsértődik.

érdekes ez. hogy ez a fajta européer identitás, úgy tűnik, máshogy fejlődik ki. ebben a poétikusan ifjú korban nagyon határozott, de nem elköteleződött.

á, meguntam ezt a bejegyzést. kirakom.

az új helyen,a hová a lelkészség költözött van egy házmester. afféle mindenes, gondnok, stb. nevezzük Huub-nek. merthogy ez a neve :)

szóval Huub szereti a szabályokat és szeret ellenőrizni. ami a gond, hogy mi vagyunk a bérlők, akik kurvasok pénzt fizetünk azért a helyért. a múlt héten voltunk az igazgatónőnél, aki szólt is nekünk, hogy  vele beszéljünk, mert az említett úr szereti a maga szabályait kitalálni.

ma ezért bementem az igazgatónőhöz és megkértem nem a magam, hanem az egész lelkészség nevében, hogy kérje meg Huuböt, ne nyisson be kopogás, vagy bejelentés nélkül semmilyen megbeszélésünkbe, hogy legyen tekintettel arra, hogy nálunk az angol a hivatalos nyelv és a jelenlévők többsége nem beszél hollandul. valamint mi van, ha egy lelkészségi programba, vagy lelkigondozásba gyalogol bele?

öt perc múlva épp megbeszélésem volt az egyik kollégámmal, amibe (kopogás után!) benyitott Huub, nem kérdezte zavar-e, csak odajött elém, felém tornyosult és tört angolsággal közölte, hogy Darling, ha velem van bajod, tőlem kérdezz, ne az igazgatónőhöz mászkálj, majd elkezdett hollandul beszélni a kollégámmal és kivitte őt a teremből.

nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, úgyhogy inkább vinnyogva röhögni kezdtem...

reggel, kicsit még kómásan mentem kifelé tusolni. A tusolóm egy, a bejárati ajtónól nem látható folyosón van. A bejárati ajtóm régi és igen szép, két apácarácsos ablakkal a két oldalán.

Tehát reggeli kábulatomból arra leszek figyelmes a szemem sarkából, hogy egy kapucnis alak befelé fotóz a lakásomba. Meglehetősen meghökkentem, ezért inkább bementem a vécébe. Mikor kijöttem, még mindig ott fotózgatott. Amúgy pizsomásan kinyitottam az ajtót és megkérdeztem, hogy segíthetek-e. A középkorú hölgy egyáltalán nem zavartatta magát, mosolyogva és igen büszkén mondta, hogy a fotós tanfolyamához ez az utca a feladat.

Na de, mondom én, épp képeket készít a lakásom belsejéről (gyakorlatilag az előszobámról, de ez most mellékes). Igen, igen, mert milyen szép ablakom van (!).

Valószínűleg itt már igen csúnyán nézhettem, mert halkan elnézést kért és eloldalgott.

hm.

laza három heti hányattatás után ma végre eldőlt, hogy tényleg lakhatok abban a lakásban, ami a szerződésemben van. jihá.

a bürokrácia és az egyházi kommunikáció minősége nemzetközileg egyenletesen gyatra...

hihetetlen, hogy mennyire szükségem van ahhoz biztos háttérre és stabilitásra, hogy menni tudjak,új embereket megismerni, keresgélni.

olyan, mintha megint nulláról kellene visszapörgetnem magamat az érkezés és felfedezés örömébe.

hogy egy félrekommunikálással mit érnek el, vagy igazándiból pusztán lustaságból, megtervezetlenségből.

hogy mióta nem tudom, hogy maradhatok-e (ma két hete pont), azóta iszonyú erőfeszítés megmozdulni, kifelé nyitni.

már három órája tudom a hírt, de még mindig nem vagyok az ujjongó állapotban. még nem hiszem el.

olyan ez, mint az egyszer már eljátszott bizalom... mennyivel nehezebb azt visszaépíteni.

hát így.

semmiképpen se szállj be a teológiai vitába a lelkész szerepéről afrikai keresztényekkel.

ők: ugráló, táncoló, üvöltő, ölre menő. huhh.

én: sarokban kucorgó, füldugóra vágyó.

ezennel elindítok egy sorozatot a kulturális különbségekről.

- amiket nem lehet megcsinálni, itt meg mindenki csinálja:

tűsarkúban, kiskosztümben, kalapban biciklizni egy esernyővel és egy tortával a kézben. értelemszerűen esőben.

kézenfogva közlekedni. bringán.

három gyereket szállítani a bicikli elejére szerelt kis cuccban.

- máshogy

nincsenek függönyök nappalra. de nem is néznek be. ellenben nagyon szeretnek kifelé nézegetni.

tökre nem tudnak parkolni. métereket hagynak két autó között. de annyit nem, hogy egy twingó még épp beférjen.

10 fok az már tavasz, zokni-szandál obligát.

talán a nyelv miatt, de ami magyar füllel már ordibálás, az itt még barátságos üdvözlés.

kávét inni - bármikor. meglepődnek, hogy vacsora után este fél 10kor nem kérsz még egy csészével.

bolti szeletelt fehérkenyér tortadarával egészséges és tápláló reggelinek számít.

minden szobában (régi és új házakban is) van egy igazi, vagy befalazott, vagy látványkandalló.

első két hét alatt ennyit gyűjtöttem. majd még folytatom. puszka.

annyira szeretem, hogy ha Isten akar valamit, akkor aztán teljes flow élményt ad. két hete vagyok itt kábé és már emberek esnek be beszélgetni, teológiai véleményért, lelkigondozásért, vagy csak úgy...

úgy látszik kedve szerint való, hogy megint lelkészként dolgozzam :)

jól is érzem magam közben.

hát ez milyen jó már :)

vajon miket ennék, ha nem lenne egészségtelen, borítaná föl a hormonháztartásomat, hízlalna, akármennyi pénzem lenne rá, nem lennének lelkiismereti okaim a megölése okán, vagy nem okozna fájdalmat?

na jó. ezt kihagyom. állatot azt soha, semmiképp. pfúj.

de mi egyebet ennék? napi két kiló mangót? sajttal? mag hegyeket?

ez de vicces. de tényleg? mit ennék, ha mindegy lenne?

a lakás, ami egy évig az otthonom lesz, 45 évig volt az egyetemi lelkészség otthona.

az NAGYON más energia. hiszen arról szól, hogy minél több ember lásson be, nézzen ide, jöjjön be, tekintse magáénak.

a saját otthon az nem ilyen. oda ne nézzen be bárki, ne legyen 15 embernek kulcsa hozzá, legyenek benne rejtek kis zugok...

úgyhogy tulajdonképpen nem attól lesz ez a lakás az otthonommá, hogy berendezem a nappalit, még csak nem is attól, hogy kirakom a kis díszeimet, barátaim-családom képeit, ezt-azt, hanem hogy megteremtem a belső elszeparáltságát.

ez most egészen konkrétan ilyeneket jelent, hogy átnemlátszó fóliázom az ablakokat, leszedem róluk a posztereket, függönyöket akasztok, térelválasztókat építek mindenből, amit érek, megpróbálom úgy bezárni a kaput, hogy az se tudjon bejönni, akinek kulcsa van.

ez persze lassan halad és nem is mindig sikerül. mikor reggel félkómásan kimegyek pisilni és valaki épp bejön az ajtómon és hangját megemelve beszél hozzám hollandul. mikor (angolul) megkérdem, hogy mit szeretne, akkor tovább puffogva kimegy és bevágja maga után az ajtót. az ÉN ajtómat...

kell még idő. míg megszokják. míg visszaszerzem a kulcsokat. míg lecserélem a zárat? ma az ablakokat mosom, plakáttalanítom és fóliázom. már ez is óriási lépés.

lesznek még majd a párkányokon kívülről csüngő virágok, azok is elterelik majd a kíváncsi tekinteteket... majd az egyetem is leszedi a nagy táblát, hogy itten kérem ők laknak. én is kirakom a névtáblámat.

szépen lassan. belakom a teret. kitapasztalom, otthonná szeretem.

a legnehezebb a lelkészkedésbe való visszaszokásban a lelki sztriptíz. hogy valakinek a csevegős kérdése arról szól, ami a legbensőbb-legmélyebb Istenélményem. és hogy erre akkor mit is kell reagálni. mert élből a 'hagyjál máááár' volt a reakcióm, csak túl jól nevelt vagyok hozzá. lehet, hogy nem kell. hogy azt kell mondani, hogy figyi, a nevemen kívül semmit nem tudsz rólam, nem fogok még neked a legbenső folyamataimról beszélni neked.

de érdekes megfigyelni ezt. hogy tényleg, mintha sztriptízt kellene ismeretleneknek végrehajtani. és ez szerintem nem normális, vagy egészséges.

kellett rá vagy négy nap, míg felismertem, hogy mi a bajom. most már talán fogok tudni adekvát módon válaszolni is.