tíz éve már, hogy a leveleimet így írom alá. love.p. esetleg lovelove vagy szeret, vagy szeretlek, vagy szeretet. talán mert ez a nevem. a lényegem. a vallásom.

és így köszönök el. így ölelek.

aztán 8 éve, mikor anya meghalt, és az addigi életemnek én is vele, még hangsúlyosabbá lett az életemben: egyetlen dolgom van: szeretni. hogy ha ennyire törékeny az emberi élet. és lehet, akivel ma találkozom, soha többé nem fogom viszontlátni, akkor az nem lehet, hogy ne tudja, szeretem.

szeretem megmondani, hogy szeretlek. persze az is igaz, hogy sok embernek 'iskolázatlan' a szeretete és nem tud különbséget tenni a feltétel nélküli, isteni szeretet, vagy a szerelem, vagy a barátság között. ilyenkor rá kell tudni mutatni, hogy nézd, ez ilyen, ez meg olyan szeretet. nem szeretek fájdalmat okozni, csak néha nem lehet elkerülni. összesen egy ember van eddig az életemben, aki nem tudta megbocsátani nekem, hogy nem azzal a szeretettel szerettem, amit ő akart tőlem. nem jó nekem erre gondolni. de már kinőttem abból, hogy mások kedvéért erőszakot tegyek magamon.

számomra a szeretet fény. az az atomrobbanásnyi fény, ami megtölti az üres szívemet. egy üres szív teli fénnyel. ennyi ez. ez ennyi. ez minden. ezért élek. ez a vallásom, a hitem, a hitvallásom, a reggelem és az estém.

sőt néha a nevem is :) amikor a lóvepö lesz a nevem. jó ez.

kiszeretni valakiből a sebeket. felismerni és kiszeretni saját magamból a fájdalmakat, belém nevelt csontosságokat. kiszeretni. olyan jó ige ez, nem? olyan, mint a létreálmodni. arról majd egyszer máskor írok.

szeretlek.

love.p

épp megfőztem holnapra az ebédemet, és megkóstoltam és nagy erőt kell most magamon venni, hogy ne faljam föl az egészet. úgyhogy inkább leírom a receptjét, hátha azzal elterelem a figyelmemet :)

szóval. serpenyő, 1cm kókuszvaj olvaszt ( a negyedkilós kockavaj kiszerelésből. számolja ki, aki akarja. rakjál alá olajat, nna.) , bele olyan 15 cm póré felkarikázva. amíg pirul a hagyma, pont felkarikáztam két nagy kárpia paprikát. beleraktam a hagyma mellé. tettem rá mindenízű sót, pici színes borsot és egy löttyintésnyi balzsamecetet. picit hagytam pironkodni, aztán hozzáöntöttem kicsi vizet, mondjuk 3/4 decit, hogy legyen mit méricskélned :). aztán ő ott jól megsült.

közben felvertem három tojást és egy nagy evőkanál tejfölt sóval, borssal és egy mokkáskanál őrölt szerecsendióval. begyújtottam a sütőt. kikentem egy kicsi ovális jénait, mert az volt a megfelelő méretű. beleöntöttem a sült paprikát, rázutty a tojásos ketymet és mivel se reszelni való sajt, se paradicsom nem volt itthon a tetejére dísznek, megsütöttem így. úgy negyed óra alatt a tojás szépen feljött és megsült. nyámi.

ez az egyike azoknak a zenéknek, amit gyerekkorunkban bakelitről hallgattunk rongyosra. szól a missa criola? karácsony van. :)

elnézést Uram, a hajamon ül!

miért mindig a költővel kezdődik?

a kijevi őrület miatt gondolkodtam el ezen. hogy ha egy uralom le akar állítani egy forradalmat, a költőn, a művészen és a bölcsészen kezdi. kiviszi éjjel az erdőbe és megkínozza, elégeti a könyveket, felgyújtja a könyvtárakat, szétvagdossa a festményeket, betiltja a koncerteket, beszabályozza úgy az iskolarendszert, hogy ne legyen benne tér a kreativitásnak...

hogy miért? hiszen ezek az emberek általában nem erősek, nincs nagy vagyonuk, könnyű őket elkapni, eltörni a szemüvegüket. és mégis. a vízióval rendelkező, kreatív elme veszélyes minden olyan rendszerre, amely azt hirdeti, egy kérdésre egyetlen jó válasz létezik.

nincs számukra veszélyesebb az éhenkórász művészek hadainál, akiknek álmuk van. akik nem túllátnak a falakon, hanem nincs tudomásuk a falakról...

így kezdődik. most kijevben. és mi még mindig nem csinálunk semmit...

i wonder how many programs (concerts, exhibitions, meetingswith friends) would i attend, if i decided to go only to those wich are more promising then the book i'm currently reading...

megolvasztottam úgy 5 deka kókuszvajat, belemiszlikeltem egy közepes fej hagymát. amíg a hagyma pirult, meghámoztam és nagylyukún lereszeltem 8 kisebb szál répát, amit a pirult hagymára tettem. só, bors, madras curry bőven. amikor pirulni kezdett kapott fél bögre vizet.

amíg a répa dinsztelődött, addig fogtam két marék diót és morzsásra vágtam és lereszeltem úgy 7,5 deka sajtot. asszem füstölttel lenne a legizgalmasabb, de most pont gouda volt itthon.

amikor megfőtt a répás cucc, belekevertem a diót és a sajtot és egy picit hűlni hagytam, hogy majd ha belekeverem, ne főjön meg benne a tojás.

naszóval, lehűlt a cucc, belekevertem egy tojást és serpenyőben-olajban kisütögettem. lehetett volna sütőben is, de akkor meg nem lenne elég olajos nekem.

mellé paradicsom-alma-zeller-kaliforniai paprika saláta van.

jó étvágyat :)

csokiiiit! kiabált a lelkem. nem ehetsz csokit - válaszolta az agyam. született békéltető lévén az alábbi recept született:

egy müzlis tálkába kb két deka vaj, jó nagy zuttyintás édesítőszer (folyékony), 1 púpozott evőkanál kakaópor (normális, nem instant, meg cukrozott, fúúúj), aztán egy mokkáskanál rumaroma és elkezdtem hozzágyüszmékelni a kókuszreszeléket. amikor már szép gyurmaállagú és homogén lett, akkor még egy kicsit, még egy kicsit. és amikor már nem volt kedvem tovább gyúrni, akkor már pont jó is volt.

golyókat is lehet belőle formálni, meg felesbe darált mandulával gyúrni, vagy meghentergetni kókuszreszelékben, vagy fogni egy kiskanalat és betermelni....

ma hat hónapja, hogy nem vérzett be a gyomrom és nem voltak lázrohamaim. jól tettem, hogy eljöttem a egyházból. de mielőtt gondolkodni kezdenék a hogyan tovább-on, bátorítom magam: még csak most élted túl a hajótörést, még épp csak kivetődtél a partra. ujjongj, hogy túlélted, de pihenj.

nehéz nekem várni és gyógyulni. nehéz kimutatnom a gyengeségemet. de büszke vagyok rá, hogy már képes vagyok erre. az elmúlt évek legfontosabb elsajátított képességének tartom ezt.

nem vet már hullámokat a visszautasítás. segítséget tudok kérni, ha szar napom van. és kapok segítséget. kedden hárman szervezték át a napjukat, hogy legalább egy ölelést adjanak, mikor vacakul voltam.

most pihenek még. közben persze igyekszem éber maradni mindarra, ami körülöttem folyik. soha nem tudtam láthatatlan lenni - embernek, rendszernek. de most olyan kimerült vagyok még, bár végre élek, hogy tudom, nem vagyok képes harcolni úgy, mint az eddigi 37 éveben.

akkor viszont az elmenés marad. fájó még újranyitnom az ajtót és keresni az el-t. most végre, amikor barátok, három női kör és két gyógyító közösség is van az életemben, amelyik nem kérdőjelez meg engem. magamat. ahol nem vagyok furcsa.

nyilván azért írom tagadó formában ezeket, mert eddig ezt kaptam. odáig még el kell jutnom, hogy pozitívan tudjam megfogalmazni.

de addig is. menni? maradni? messze menni? megvárni az áprilist a döntéssel? cinkos, aki?

pihennem kell. gyógyulnom. de hogyan lehet hallgatni, mikor ilyen időket élünk?

szép az, hogy magamat már tudom sebezhetővé tenni. tudatosan vállalni, hogy megmutatok magamból valamit, ami nekik tudom, sok lesz. de lehetne, lehetett volna ez egy áttörés egymáshoz, egy találkozás után folytatni vágyás, új barátságok lehetősége. nem lett.

de ami jó, hogy ez jó így. van olyan, hogy sebezhetővé teszem magam és megsebeznek, kinevetnek, vagy csak simán nem tudnak mit kezdeni azzal, amit mondok. erről van szó pont.

volt egy találkozás, és ennyi. épp elég volt. és mintegy mellékesen egy 8 évvel ezelőtti fájdalom feloldódott, a főprogram mellett, mintegy stikában, csak úgy történve...

hát így.